Egy ősi mondás szerint „egy skót férfi szoknyában, másfél férfit tesz ki”. És ebben van is valami. Egy skót úriember – legyen az felföldi harcos vagy déli politikus – nagyobb megbecsülésnek, tiszteletnek és elismerésnek örvend, ha nem cicanadrág van rajta, hanem egy családi kilt. Fura, de férfiasabb szoknyában lenni, mint egy kopott farmerben. Sokkal hatásosabb külsőt kölcsönöz viselőjének a kockás ruhadarab, mint bármi más.

A highland dress és a kilt titkai

Erre a legjobb példa az, hogy a kiltet viselő 51-es felföldi hadtestet a német csapatok a legrémisztőbb, a legkeményebb csapatnak ismerték el az első világháború idején. Nem csoda hát, hogy a brit kormány, miután győzelmet arattak Bonnie Prince Charlie felett egyszerűen betiltották a kilt és a tartan viselését, mondván az egyfajta felbujtás, bátorítás egy lehetséges zendülésre. A nemzeti viselet ugyanis egyet jelentett a függetlenséggel.  Ha valakin mégis megláttak egy szoknyát, nyomban vagy kardélre hányták vagy fegyenctelepre száműzték. A highland dress formája mindig is a hadsereghez állt legközelebb, ők voltak a hagyomány állandó őrzői. Nekik köszönhető, hogy fennmaradt ez a viselet és életben tartották a kilt legendáját, egészen 1782-ig, amikor is újra engedélyezték a hordását. Ezen időpont előtt ugyanis csak akkor volt engedélyezett a skót ruha viselete, ha az illető belépett a brit katonaság kötelékébe. A dudások voltak azok, akik saját kiltjükben járhattak, annyi kikötéssel, hogy színében és mintájában egyeznie kellett az ezredével. Sokan mégis inkább a halált választották, büszkén vállalták a szenvedést, de népük szimbólumától nem voltak hajlandók megválni.

Manapság szerencsére már nem ilyen súlyos a helyzet. A kilt sokkal inkább turistacsalogató látványosság lett, viselése teljesen hétköznapi. Annak ellenére, hogy teljesen elfogadott egy szoknyás férfi látványa az utcán, inkább divatos öltönyöket és „civil ruhákat” hordanak az emberek. Ünnepségeken és nemzeti napokon azonban, aki csak teheti, szoknyát húz. A highland dress viselése korábban sem csak a felföldi régiókra volt jellemző, így manapság sem csak ezeken a tájakon hordják. Még a lowlanderek, az alföldiek is, akik a történelemben mindig többségben voltak az északiakkal szemben, tisztelettel tudomásul vették és elfogadták az egyébként általuk olykor megvetett és „barbárnak” tartott öltözködési szokást. Ma már boldog-boldogtalan, akinek ereiben egyetlen csepp skót vér is csörgedez, büszkén viseli a kiltet és a tartant, legyen az egy lowlandi klánfő vagy annak követője. Ugyanúgy magukra öltik a népi viseletet, mint korábban felföldi testvéreik. Ha ezt üknagyapáik látnák, bizonyára hüledeznének a látványtól. Az ősök ugyanis felfoghatatlannak és megmagyarázhatatlannak tartanák, hogy egy alföldi szoknyát viseljen.

--------------

Szabászati bravúr

A kilt eredetileg egy végtelenül egyszerű ruhadarabnak számított. Nem követelt különösebb szabászati tehetséget és felszerelést, s fele annyit sem kellett vele bajlódni, mint egy nadrággal. A tartan egyetlen szövetdarab, amelynek szélessége körülbelül 2 yard (1 yard = 0,914 méter), míg hosszúsága 4–6 yard kellett hogy legyen. Ezt egyébként különböző módokon nevezték: Breacan, Feileadh Bhreacain  vagy Feileadh Mor. A big kilt, azaz a nagy szoknya angolul a plaid nevet viseli, ami számunkra is ismerős lehet. Plaid, azaz pléd.

Felhelyezése is igen egyszerű. Egy korabeli leírás szerint: „helyezzük a bőrövünket a földre, majd a szövetet fektessük rá hosszanti irányban. Ezt módszeresen hajtogassuk össze a közepén, mindenkinek méretétől függően az öv fölött addig, amíg mindkét végén ugyanakkora rész lóg ki, és kellően fedi a test első részét. Ráfektetve az övre, hajtsuk össze, míg a végek átfedik egymást. Kössük körbe az övet, és addig engedjük le a széleket, amíg férfiasságunkat kellően eltakarja, mondjuk térdhajlatig (!). A szövetet vessük át a jobb vállunkon, és rögzítsük egy brossal, kitűzővel”. Egyszerűen hangzik, nem igaz?

------------------

A ruházatnak számos előnye volt a felföldi klímán és terepen. A kényelmi szempont is lényeges volt, hiszen igen könnyen lehetett benne mozogni, lótni-futni, hegyet mászni. Szövetéből adódóan meleg volt és a váll mögé hajtott rész pedig egy esetleges esőben még köpenyként is szolgált. Egyfajta skót „előesernyőként”. Sokkal praktikusabb volt egy nadrágnál, ami kényelmetlenné tette volna a hétköznapokat a felföldeken, esténként pedig, amit általában a szabadban töltöttek, kis takaróként, pokrócként is használhatták. A feljegyzések szerint az akkor használt szőtt gyapjú még szilárd vízálló képességekkel is bírt, nem úgy mint a mostani, inkább csak díszként használatos szövetszoknyák. Ha elkapta a zivatar az embert, a kilt még hamarabb megszáradt mint a highlanderek loboncos haja.

1544-ben, amikor a híres klánok közti csata (Fraserek, MacDonaldok, Cameronok) dúlt a felföldön, a háborút csak Blar-na-Leine-nek hívták, amit legegyszerűbben csak az „ingek háborújának, mezejének” lehet fordítani. A csapatok többsége (a harcosok és néhány vezető) Leine Croich-ot, azaz sáfrányinget viselt, ami valójában egy térdig érő bőröltözék volt. Sokkal kényelmesebbek és hatékonyabbak voltak a fémpáncéloknál, hiszen sokkal könnyebb volt bennük mozogni. A skót taktika amúgy is az „üss, fuss, rejtőzz!” volt. Ehhez a harci öltözékhez tartozott még a kúpalakú sisak és legendás claymore, vagyis a kétélű skót óriáskard. Hétköznapi viseletre egy rakott kiltet használtak, ünnepi alkalmakkor pedig a klán hivatalos kiltjét, már amennyiben az adott családnak volt ilyen. A szoknya széle ebben az esetben sem lóghat túl a térdkalács vonalán.

A hagyományos és mindennapi kabát vagy zakó, illetve kising is kiegészítette a kiltviseletet, előbbiek tweedből (gyapjúszövet) vagy háziszőttesből készülnek. Nyárára külön ruhatáruk volt, némileg könnyebb anyagokból.

-------------

Zseb helyett sporran

A sporran, amit legszívesebben bőrszütyőnek mondanék magyarul, szintén fontos kiegészítője a kiltnek. Ez egy amolyan, bőrből való erszényféle, amely mindennapi használatra készült. Esti, ünnepi alkalomra külön szütyő illik, ezeket borzból, fókából vagy hermelinből készítik, a lényeg az, hogy lágy és sötét színű anyagból legyen. A kiltnek nincsenek zsebei, ezért az aprópénznek, iratoknak, illetve minden apró tárgynak ezek a sporranok biztosítottak helyet.

-----------

A csinosan szőrős vádlikat hosszú, vastag harisnya, illetve zokni védi. Nappali használatra fehér vagy zabszínű (bézs) dukál. A harisnyakötő kis szalagok igen divatosak lettek, színük lehet piros, zöld, vagy katonakék.

Esti viseletre a cipőnek mindig könnyűnek kell lennie, ezüstözött vagy aranyozott kapcsokkal. Vadászsurranók, vagyis bőrcipők is elfogadottak, ráadásul igen kényelmesek egy esetleges táncmulatságon. Előnye, hogyha ezzel valaki partnere lábára lép, nem okoz nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket. A nappali viseletre szánt cipő bármilyen bőrből készült csuka lehet, egyedüli feltétel, hogy passzoljon a kilt színéhez. Színvakok és divatdiktátorok itt elbuknak.  

A Balmoral bonnet, azaz a balmoral sapka az egyik legsikeresebb fejfedő. Leginkább egy tengerészsapkához tudnám hasonlítani, ilyenformát viselnek a magyar folyami flottillánál is. A balmoral sapka formájában igen erősen hasonlít a korai, highlanderek által viselt fejfedőkhöz. Színe általában sötétkék, -zöld vagy -barna, tetején néha piros pompon is látható. A sapka oldalán gyakran viselnek ezüstözött kitűzőt, amely legtöbbször összhangban van az illető vállapján látható jelölésekkel. Ezek mindegyike az adott klánhoz való tartozásra utal, már amennyiben a sapka alatt lévő férfiú tagja valamelyik családnak. Csak és kizárólag a klánfőnek szabad hordania a teljes alakos címert, amennyiben az narancsszínben pompázik, akkor az az angol királynő iránti lojalitást is jelképezi egyben. A hegylakók természetesen nem hordtak ilyesmit, hiszen állandó harcban álltak az angol uralommal szemben, így ők a sima, sötétkék bonnet-t viselték, ha viselték. A kilt derékrészén lévő hurkon hordták néhányan a dirk-et, azaz a skót tőrt. A sgian-dubh, azaz a small dagger (szintén tőr) mindig a felföldiek jobb kezében volt, készen állva bármilyen eshetőségre.

A 19. század elején számos portré és festmény készült a klánok vezetőiről és a földesurakról. Mindegyikük nemzeti kiltben állt modellt, még azok is, akik a normál életben egyébként katonai kiltet viselnek. A Feileadh Beg, vagy más néven kis kilt az, amit manapság hordanak. Ez egy szintén téglalap alakú szövetdarab, amelyet, akár egy törülközőt, a hátuk mögött átvezetnek, majd elől egymásra hajtják. Ezt brossal és övvel rögzítik. Nagy riadalmat keltett annak idején, hogy ezt a fajta kiltet, amelyről az első feljegyzések 1725-ből valók, egy angol férfi fejlesztette ki, bizonyos Rawlinson. A pletyka szerint az angol úriember egy lochaberi kohászüzemnek volt az igazgatója, és a minél kényelmesebb és praktikusabb viselet érdekében dolgozta ki ezt a megoldást a dolgozók számára. A feljegyzés persze nyomban hozzáteszi, hogy erre azért volt szükség, mert így sokkal gyorsabban tudtak dolgozni a pénzhajhász angol keze alatt. Hogy igaz-e a dolog, vagy sem: nem tudni. Annyi bizonyos, hogy manapság ez a megszokott kiltviselet.

(Részlet Szalay Tamás Lajos: Skócia – a szoknyás férfiak földjén című kötetéből)